{loadposition content_adsensecontent}

Sze­rintem (bár lehet, hogy túl optimista vagyok) jó néhány politikus növendék pozitív ambíciókkal kezdi pályafutását, tele segíteni akarással. Akkor mégis mi változik meg? Pszichológiai tanulmányaim során tanultam egy dologról, ami sok mindent megmagyaráz. Miért van az, hogy ha választunk egy utat (akármilyen erkölcstelen is), nem tudunk róla időben letérni?

Körülbelül 50 évvel ezelőtt egy amerikai szociálpszichológus, Leon Festinger, egy tudományos kísérlet részeként beilleszkedett egy akkoriban működő szektába. Ennek a csoportnak az volt a fő 'tana', hogy az egész világnak vége lesz az adott év decemberének 21-dik napján. Természetesen az igaz hívőknek semmi bajuk nem történt volna, hiszen őket elvitte volna egy repülő csészealj valahova az űrbe (igen, tényleg ezt hitték!). Emiatt sok hívő megtette a megfelelő intézkedéseket: felmondtak a munkahelyükön, eladták a házaikat, és elköltötték a megtakarított pénzüket.

Mások, akik nem mertek ennyire drasztikus lépéseket megtenni, csak otthon remélték, hogy így is elviszi őket a csészealj. Festingerék arra voltak kíváncsiak, hogy mi történik, miután (remélhetőleg) nem lesz vége a világnak 20-án éjfélkor. Jött az éjfél és nem jött a csészealj. Azok, akik nem tettek semmit, rájöttek, a csoport vezetői valójában nem olyan okosak, mint amilyennek mondják magukat és szép lassan elpártoltak tőlük. Ezzel szemben a hívők azon csoportja, amely feladott mindent a hitükért, szintén látta, hogy nem lesz világvége, és ezt úgy értelmezték, hogy a világ megmenekült hála ennek a kis csoportnak akik a hitükkel megmentették a világot.

Festingerék ezt az úgynevezett kognitív disszonanciával magyarázták. Ennek az a lényege, hogy néhány szituációban két ellentétes gondolat 'fészkeli be magát' az ember fejébe.

Ez esetben: „Én egy értelmes ember vagyok, tehát csak olyan valláshoz csatlakozok, ami ha azt mondja ki, hogy vége lesz a világnak, akkor úgy is lesz.” és „Nem lett vége a világnak.”.

Festinger szerint ez a két ellentétes gondolat arra készteti az illetőt, hogy ezt igazolja valami olyan érvvel, ami saját magát a lehető legjobb színben tünteti fel, tehát nem rontja az önképét: „Azért nem lett vége a világnak, mert én és a társaim jó hívők voltunk, és megmentettük a világot”, ez mindjárt jobban esik az egónak.

Még sok ilyen összezavaró gondolatpárt oldunk meg hasonlóan, például: „Van elég önfegyelmem ahhoz, hogy betartsam a diétámat”, viszont „Eszek csokit”. Tehát, amit ebből kieszelhetünk: „Egy csoki még nem a világ vége, és amúgy sem szeretnék ennyit szenvedni az alakom miatt, amúgy se szép az, ha valaki nagyon vékony” és így tovább.

Amikor Angliában tanultam, már harmadéves koromban gondolkoztam azon, hogy kocsit veszek, mikor beköltöztem Londonba. Ki is néztem egy bizonyos típusú autót, de mielőtt megvettem volna, kikértem a tanácsát az egyik ismerősömnek, aki olyan autóval járt. Ez rossz ötlet volt most már látom.

Az ismerősöm ódákat zengett a kocsi megbízhatóságáról, ezzel szemben közös barátok felvilágosítottak róla, hogy ez egyáltalán nem így van, mert az ismerősöméknek folyamatosan meggyűlik a baja a kocsival, már hónapok óta hol ez romlik el benne, hol az. Először furcsállottam, hogy miért hazudtak nekem, de aztán elgondolkodtam a kognitív disszonancián.

Mivel viszonylag sok pénzt fektettek ebbe az autóba, de nem olyan volt, amilyenre számítottak, inkább kitalálták maguknak, miért is jó a kocsi: „igen, igaz, hogy elromlott már benne pár dolog, de hát minden kocsi elromlik egyszer-egyszer, és amúgy is nagyon tágas, és jó áron vettük meg…”, elindultak a téves gondolkodás útján.

Ugyanezen az egyetemen, az egyik professzorom hasonlót játszott el a dohányzással. Akkor még nem lépett életbe a dohányzási tilalom, és ezt ki is használva úgy füstölt mint egy gyárkémény, néha még óra közben is.

Nem volt még idős, a kollegái elmondása szerint makacs sem volt, csak ebben. Tagadta a dohányzás káros hatásait, és valahányszor megjelent egy olyan tanulmány, ami egy kicsit is a dohányzás káros hatása ellen szólt, nem késlekedett a tantestület orrába dörgölni az eredményeket.

Minél több pénzt vagy energiát fektetünk egy általunk hozott rossz döntésbe, annál jobban fogunk ragaszkodni ahhoz, az önbecsülésünk érdekében. Azok az emberek, akiket megvesztegetnek pont így lehetnek vele: „Elfogadtam egy kisebb összeget, de én erkölcsös ember vagyok, de „ez csak egy kis összeg, megérdemeltem, amúgy is mindenki ezt csinálja…” és már elindult az önigazolás útján.

A későbbiekben az egyre nagyobb összegek és egyre erkölcstelenebb döntések lépésről lépésre az előzőek igazolásává vállnak. „Csak” el kell egyszer kezdeni.

Az önbecsülés és önbizalom fontos dolog. Az embernek, mint szocializálódott állatfajnak erre szüksége van a fenn­maradáshoz. Erről az oldalról tehát értelmesnek tűnik az elménknek ez a kis trükkje. Viszont, amit én megtanultam az, hogy figyeljem önmagamat, és egy-egy nagyobb döntésnél próbáljam végiggondolni, hogy vajon tényleg jó okok miatt hozom meg, vagy tartok ki mellette?


Foto: Ioannis Ramfos “Thinking of You.”