Az első csókra mindannyian emlékszünk, mivel legbelül vártunk rá. De vajon kibe zúgtunk bele legelőször?

Az első ilyen villám, ami belém csapott, egy Timi nevű lánytól jött. Talán nyolcadikos lehetett, én, pedig elsős voltam. Kedves arcú, rövid göndör hajú, középmagas lány volt. Mindig 3-4 osztálytársával lógott a nagyszünetben az udvaron. Beleszeretni egy pillanat műve volt. Most érett fejjel visszagondolva, pusztán annak a tudata, hogy szerelmes lettem is óriási boldogsággal töltött el.

{loadposition content_adsensecontent}

Maga a szerelem, mint fogalom, azon belül a kötődés, nem volt ismeretlen a számomra, elvégre 3 nővérem van, akik közül a legidősebb már anyuka volt, a középsőnek pedig akkoriban lett barátja (akit ma már szintén a sógoromként ismerek). Velük láthattam először ezt az érdekes kapcsolatot, amikor az ember párban van valakivel. (A barátság most más, mert olyan volt nekem egypár, és azt inkább egy kalap alá vettem a családdal.) Amikor pedig megismerkedtem Timivel, ráébredtem, hogy ez ugyanaz az érzés… Szerettem volna minél többet vele lenni. Reggel rohantam az iskolába, és vártam a nagyszünetet, amikor végre kiengedtek minket az udvarra.

Saját tapasztalat híján a kötődés romantikus értelmét nem érthettem igazán. Mégis, nem sokkal később már az akkori olvasókönyvem vastag külső borítóján hirdettem az érzelmeimet: a dolog adta magát, mivel a borítórajz is megerősítésként hatott: egy lombkorona alatt, a fa két oldalán (ez volt a tankönyvem címlapja és hátoldala) egy kisfiú és egy kislány ült. Vastag filccel odaírtam (friss íráskészséggel) neveinket, és gyakran nézegettem.

Timi és az osztálytársai mindannyiszor kedvesen fogadták a helyes kölyköt, aki udvarlónak még fiatal volt, mégis szokatlan érdeklődéssel jelent meg az osztálytermükben, vagy a focipálya mellett a padoknál. Sokat kérdezgették különböző dolgokról, a fiúnak, pedig jól esett a figyelem. Timi a következő iskolaévre eltűnt, vélhetőleg kijárta az általánost. Én, pedig már a vezetéknevére sem emlékszem. De maradt egy keresztnév, ami kedves számomra, mivel ehhez kötődik az első szerelem érzése.

A húgom csak nevetett rajtam, hogy a közös családi nyaralásaink során minden évben akadt egy lány, akibe fülig szerelmes lettem. Ott volt Vera, Dóra, Enci, Anna. Csakúgy, mint Timinél, mindegyiküknél vártam, hogy megjelenjen, és kerestem az alkalmat, hogy vele legyek. A nyaralások végén címcsere, jó ideig tartó telefonálgatások, levélváltások. Mindannyian élvezték több-kevesebb ideig a kitüntető figyelmet. Ennyi lánytestvérrel, amennyi nekem jutott, leszögezhetjük, hogy sokkal jobban szót tudok érteni a lányokkal, mint a fiúkkal.

A férfias tapasztalatok híján viszont nem nagyon volt valódi fogalmam arról, hogyan hódítsak meg egy számomra kedves lányt. Így sok esetben, viszonzás helyett kettőnk között egy bizalmas kapcsolat született, ahol sok mindenbe be lettem avatva, és bármilyen kitüntető legyen is egy ilyen szerep, az érzelmi összetettsége miatt egyre nehezebben viseltem ezeket a plátói szerelmeket. A középiskola végére, pedig már egyenesen kétségbe voltam esve, hogy vajon sikerül-e kellő vonzalmat ébresztenem valakiben.

Férfivá érésünk során mindannyian éreztük azt a kételyt, hogy a nagy ő valaha is felbukkan, és ránk talál. Nekem az igazi szerelem egészen későn jött. Nagy boldogsággal tölt el az a kitüntetett helyzet, hogy valaki viszontszeret, bír, elvisel, sőt, imád. Azoknak, akiknek persze sokkal több ilyen megerősítés jut (értsd: sokkal inkább bejön a nőknek) másfajta súlya van az egyes kapcsolatoknak, elvégre, van miből válogatni. Ebből persze egy másfajta keresés alakulhat ki az idők során, miközben az illető férfi lába előtt számtalan összetört női szív is hever. De mi van a korai fellángolások emlékeivel?

Egy este azon kapod magad, hogy a közösségi oldaladon mászkálva szórakozottan beütöd egy régi lány nevét. Mi van, ha előkerül? A gyermeki szempár, amelybe régebben belenéztél, egy női arcból néz vissza rád. Izgatottan megnézed a családi állapotát, vajon van-e kapcsolata, vagy esetleg hozzáment-e valakihez? Kinyitod a fotókat, és mit látsz? Nyaralási képeket, ahol egy hozzád alig hasonlító csávó mellett mosolyog, vagy ficánkoló gyerekek képeit, akiknek ő adott életet. Hirtelen arra gondolsz, vajon milyen lett volna vele?

Rájössz, hogy valójában az ő életébe próbálod beleképzelni magad. Az ő gyerekfotóiba, és a mellette álló pasas helyébe. Olyan ez tulajdonképpen, mint az Ikeában szobát nézegetni, aztán hazamenni: az ember rájön, hogy az ő szobája soha nem lehet pont ugyanolyan. Mégis, mit lehet csinálni ezek után? Kapcsold ki a gépet, és ha van olyan szerencséd, hogy már van valakid, bújj oda mellé, vagy irány a város, és keress tovább.