Az új generációs céltudatos nő…

Nem rég történt az egyesült királyságban, egy cardiffba tartó vonaton, hogy egy csapatnyi focidrukker szexista megjegyzéseket tett az ott tartózkodó egyik nő különböző testrészeire…

{loadposition content_adsensecontent}

Anő erre sokszoros figyelmeztetések után, megfogta, leszállt a vonatról, és ráállt a sínekre, elállva ezzel a szerelvény útját, mondván addig nem fog itt senki elindulni, ameddig nem történik igazságszolgáltatás ebben az ügyben. Végül persze kijött a rendőrség, és a nő lett a nap hőse feminista berkekben, mert kiállt az igazáért.

Természetesen lehetne vitatkozni, hogy ez mennyire volt jogos, túlzás vagy nevetséges, ez az írás nem erről szól. Az a fontos, hogy felfigyeljünk arra, hogy az Egyesült Királyságban mi a hozzáállása a nőknek egy ilyen incidenshez.

Heteken át téma volt a tévében, a sajtóban, vitaműsorokban, majd természetesen, mint minden szenzáció szépen kihalt. Ennek szerintem az egyik legfontosabb oka az angol emberek, főleg a nők hozzáállása a szexizmushoz, hímsovinizmushoz és feminizmushoz.

Ennek kapcsán elgondolkodtam: vajon egy magyar nő és a magyar társadalom hogyan reagálna ugyanebben a helyzetben? Hiszen a függetlenség, vagy szingliség mostanában „norma” lett. Utána tovább gondolkoztam: manapság mi tetszik egy férfinak? Szerintem a sztereotípiákkal ellentétben egy olyan nő, aki a saját lábán megáll, és független a férfi nélkül is. Ha egy kicsit belegondolunk az idők során, azok a nők voltak a kelendőek, akik magukban is el tudnak boldogulni.

Gondoljunk a vadászatra, a háborúkra. Még állati formánkban is, azok voltak a ‘jó nők’, akik erősek, függetlenek voltak és képesek voltak arra, hogy a családnak egy komolyabb alapot adjanak, amihez persze hozzátartozik az utódokról való gondoskodás.

Szerencsére ez a felfogás az „újabb generációs” magyar nőknél egyre elterjedtebb. Bár a vezetőségi állásokban még mindig kevesebb a nő, mint a férfi (és azok, akik bejutottak átlagban kevesebbet is keresnek), az egyetemeken hemzsegnek a céltudatos nők, akik azért választottak egy adott szakot, mert számukra prioritás, hogy megalapozzák karrierjüket.

Ezzel szemben azonban, még mindig sok nő szereti a sztereotipikus ‘gyengébb nem’ elnevezést. A szerint választanak életstílust vagy hivatást, hogy mit is várnak el tőlünk a férfiak, ahelyett, hogy mire is lennének képesek. Úgy tűnik, hogy még mindig túl általános hozzáállás, az, hogy egy nő „fő feladata” az, hogy nő legyen.

Hogy szépen nézzen ki, hogy legyen pasija, hogy utána jól megmondhassa a pasinak, hogy „már megint széthagytad a ruháidat a lakásban”, hogy utána mindezt elpanaszolja a csajoknak, majd legyen egy gyereke, esetleg kettő… ismerjük a forgató könyvet.

Miért van az, hogy mi nők képesek vagyunk harcolni, ha a függetlenségünkről van szó, de ha jön egy pasi, aki kész vigyázni ránk, rögtön megváltozik a fontossági sorrend: azt akarjuk, hogy kinyissák nekünk az ajtót, betolják alattunk a széket, fizessenek nekünk? Természetes ez? Természetesen lehetetlen megítélni, hogy mi természetes vagy természetellenes. De vajon mi okozza ezt a meghasonulást?

Mondjuk, először mindenki kérdezze meg a nagymamáját, hogy ő hogyan élt! Hát természetesen az idő az egyik magyarázat erre, vagyis annak hiánya! Az, hogy a 20. században nagyrészt az volt a norma, hogy a nők szerepe az otthonmaradás és gyereknevelés, enyhe kifejezés. Szinte minden „karrierista” nő a század első felében vagy tanítónő vagy titkárnő vagy ezeknek valamiféle válfaja volt. Az, hogy egy nő el akart válni, közfelháborodás tárgya volt.

Ha ehhez képest vizsgáljuk a mai Magyarországot, akkor hatalmas fejlődést látunk. Ma legalább megvan a lehetőség arra, hogy eltérjünk a normától, irányítást gyakoroljunk a karrierünk felett, megválaszthatjuk a partnereinket, és akármikor meggondolhatjuk magunkat, anélkül, hogy a társadalom elítéljen minket. Persze, ez az átalakulás nem megy egyik napról a másikra.

A mostani 30 körüli nők az a generáció, akiknek még azt tanították, hogy az a helyes, ha a nő „otthon marad”, de az élet úgy hozta, hogy megkapták a lehetőséget arra, hogy másként gondolják. Értsük meg, hogy a belénk nevelt elveket a legnehezebb megváltoztatni és néha több évtized sem elég hozzá!

Másodszor, ugye a hormonok… a biológia! Talán a nőkbe beleprogramozott genetikai kódokban tényleg van egy „gyengébbik nem” kód. Emiatt olyan tulajdonságok, mint a gyengédség, érzékenység és érzelmesség, azok, amiket nőiesnek nevez az emberiség.

Én ezt képes vagyok elfogadni, csakhogy ezekkel a genetikai és biológiai elméletekkel mindig egy baj van. Mi van azzal, aki nem illik bele ebbe az evolúciós vagy genetikai normába? Az akkor nem normális? Ha én nem, vagy máshogy vagyok gyengéd és érzékeny, akkor már nem is vagyok nőies?

Ezzel csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a nőiesség fogalma nagyon bonyolult, és évezredeken át dinamikus és változó. Szerintem hiba lenne, behatárolni a nőket, és ugyanúgy a férfiakat is néhány semmitmondó melléknévvel.

Ha belegondolunk, sokkal több különbség van ember és ember között egyénileg, mint a férfiak és nők között. Az, hogy valaki ilyen vagy olyan módon akarja élni az életét, nem csak társadalmi, de bonyolult egyéni okok miatt is történik, amiket sose szabad elfelejtenünk.

A végén a legfontosabb ügy, amiért érdemes harcolni mindig az, hogy akár egy népes csoport, vagy kirekesztett társadalmi réteg tagjai vagyunk, akármikor azt mondhassuk, hogy ez nekünk nem tetszik, és egy olyan helyzetet teremthessünk, amiben megvalósíthassuk magunkat.

Ez az, ami miatt örülhetünk, hogy nők, de legfőképpen egyéniségek vagyunk.