Szeretném az elején leszögezni, hogy nem vagyok emancipáció-ellenes…

Hiszek abban, hogy a nők egyenlők a férfiakkal (még ha nem is vagyunk egyformák), és abban is, hogy azonos jogok illetik meg őket. Hiszem, hogy átlagban nincsenek rosszabb képességekkel megáldva, mint a másik nem képviselői. Az egyetlen oldala az emancipációnak, amivel kapcsolatban erős kérdőjelek vannak a fejemben, az nem más, mint a terjedőben lévő karrier-woman jelenség, ami mostani megfigyeléseim alapján egyik félnek sem jó hosszú távon.

{loadposition content_adsensecontent}

Ha megnézzük a mai modern demokráciák nagyvárosi életformáját, azt hiszem minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a házasság intézménye válságban van. Észak – Amerikában és Európában majdnem 60%-os a válási arány, és a nagyvárosokban ez ennél is rosszabb, főleg a fiatalabb generációk körében. Azon kevesek, akik nem válnak, sokszor csak kényszerből (gyerek, félelem, gazdasági helyzet) maradnak együtt. Szerintem ezt a tézist kevesen vitatják a budapesti 25-50 évesek között.

A kérdés az, hogy a házasság intézményének válságához mennyiben járult hozzá a karrier-woman jelenség? A válság előidézőjeként több tényezőt is felsorolhatunk, és valószínűleg az okok listáját sokféleképpen össze lehet állítani. A számomra leglogikusabbnak tűnő okok: a szexuális forradalom (női fogamzásgátlás), az emberek elkényelmesedése (vagyis a „fejlődés”), és az emancipáció (demokratizálódás).

A női fogamzásgátlás eredményeként a hölgyek majdnem 100%-os kontrollt bírnak gyakorolni a gyereknemzés fölött. Szabadosabbak lettek, és esetleg könnyebben váltanak, vagy csalják meg párjukat. A fejlődéssel / haladással, kisebb lett a teher az embereken, elkényelmesedtek, és egy esetleges problémánál könnyebben szakítanak, mint régen. A demokratizálódás / emancipáció miatt a nők jobban megválogathatják partnereiket. A mai világban az egyének önzősége könnyebben előtérbe kerül, mint régen. Stb, stb, stb. Azt, hogy ezen tényezőkön belül az emancipációnak milyen súlya van a válások drasztikus növekedésének okai között, nehéz lenne így megállapítani.

Viszont feltehetjük visszafele is a kérdést! Ugyan így válságban lenne-e a holtodiglan, ha, mondjuk, lenne tabletta, ha a mostanival megegyező lenne az életminőség, ha teljes lenne a demokratizálódás az egyes társadalmi rétegek és nemek között, DE a nők továbbra is nagyrészt otthon látnák el hagyományos anya-feleség szerepüket? Szerintem nagy valószínűséggel ki lehet jelenteni, hogy ebben az esetben nem lenne válságban a házasság intézménye. Számomra úgy tűnik, hogy sok más tényező mellett az örökké tartó frigy válságának legfőbb oka maga a karrier-woman jelenség.

A következő kérdés is egyszerű. Jó a nőknek, hogy a házasság válságban van? Jobb így, mint régen? Ha megnézzük a sok pszichés gonddal küzdő szingli managert, az állandóan drámázó, és nagyon kevés őszinte boldog pillanatot megélő Carrie Bradshow-kat, akkor mindannyian érezzük, mi a válasz. A mai napig a legtöbb egészséges nő egy jól működő családra, gyerekekre vágyik.

A logikai fejtegetés lezárult. A fejlett demokráciákban a karrier-women jelenség (emancipáció) az egyik legfőbb oka a házasság intézményi válságának, miközben elmondhatjuk, hogy pont ez a válság az, ami életminőség romlást hoz a szebbik nemnek (és persze a csúnyábbiknak is).

Megközelíthetjük a kérdést kevésbé módszeresen is. Nézzünk körbe! Milyen jó és rossz példákat látunk magunk körül ezzel kapcsolatban? Egyre terjed az a feminin hozzáállás, hogy a férfi kezelje teljesen egyenrangúan partnerét, és fogadja el, hogy annak karrierje van, de közben azért legyen „férfias”.

Nagyon sok ilyen ellentmondásos elvárásokkal rendelkező, boldogtalan (és tehetséges, szép) „visszaeső szingli” nőt ismerek. Sok nő, aki előnyben részesíti karrierjét gyerekével, családjával szemben, azon veszi észre magát, hogy egy idő után pszichés problémái lesznek.

Volt egy kolléganőm, aki 4 hónaposan hagyta újdonsült csemetéjét a baby-sitterre, és így jött vissza dolgozni igazgatói pozícióba. Azt mondta, csak rész-munkaidőben. Egy vezetői pozíció sohasem részidős, hétvégén is írta az emaileket. Egy ideig minden második megbeszélésen elhadarta, hogy egy 4 hónapos gyereknek még nincs akkora szüksége az anyjára, mint később, és 1,5 évesen majd visszamegy mellé (persze nem ment). Állandóan mantrázta ezt a szöveget a kognitív disszonancia tipikus eseteként. Több közeli kollégája mesélte, hogy egy idő után elég furcsa viselkedési normákat vett fel (néha ijesztőeket), pszihés zavarai lettek, és valószínűleg nem volt boldogabb a munkahelyi felsővezetői pozíciótól, mintha otthon maradt volna.

Számtalan olyan példát is lehetne említeni, ahol a gyerek egy-két éves kora után megy vissza dolgozni az anyuka, és párhuzamosan próbálja menedzselni a karriert és a családot. Ha körbenézek, ezeknél a családoknál kb 60%-os a válás. A két lovon ülés előbb utóbb ahhoz vezet, hogy a nap nagy része logisztikai feladat, elmarad az öröm, és nő a feszültség (mindkét félben). Hangsúlyozom, nem arról az esetről beszélek, amikor a mama dolgozik, hanem arról, ahol úgy dolgozik, hogy kemény karriert épít.

A nők biológiai-személyiségbeli adottságaik révén egyszerűen alkalmasabbak a gyereknevelésre, mint a férfiak. Mint ahogy a férfiak alkalmasabbak arra, hogy a karrierrel járó virtuális könyöklést inkább stimulálónak éljék meg, mint rossznak. De ha a hagyományos családmodell fenntartását választjuk, hogyan valósuljon meg a nők egyenlő joga (munkára, szakmai sikerélményre, stb) a gyakorlatban?

Hogyan lehetne olyan világot építeni, ahol a hagyományos anyaszerep és feleségszerep is fönnmarad, de mindez úgy, hogy megvalósul a legtöbb emancipációs alapelv? Ez nem könnyű kérdés. Azért vannak lehetséges válaszok, de már egy másik írásban.