Opitz Tomas visz minket el erre az útra, fotóin keresztül…

“Van valami, ami a tengernél is grandiózusabb, ez az ég; és van valami, ami az égnél is hatalmasabb, a lélek.”- Victor Hugo

{loadposition content_adsensecontent}

Mikor kezdtél el fotózni?
A fotózás, mint mondani szokták, családi betegség. Édesapám, amikor Venezuelába vándorolt, fotográfiával kezdte el ottani életét. A nagybátyámnak fototechnikai boltja volt, melyből profi fotós bolt lett. A féltestvérem szintén fotós, úgy látszik genetikailag belém lett kódolva.

Érdeklődésedet a fotózás iránt ők „erőltettek” rád?
Nem, egyáltalán nem. Saját magam érdeklődtem. Úgy 7-8 évesen kaptam ajándékba egy összeszerelhető kis fényképezőgépet. A kis autóimat kezdtem el vele fotózni.

Hogyan kezdted fotós karrieredet (Venezuelában)?
Érettségi után nem jutottam be az orvosi egyetemre. Ezért elkezdtem dolgozni egy stúdióban, így közelebb kerültem a hivatásos fotográfiához. Láttam, hogy ezzel pénzt is lehet keresni. Ezt követően építészként diplomáztam le, de azon kaptam magam, hogy ismét jobban érdekel a fotózás. Ekkor döntöttem végleg a fotó mellett. Szabadúszóként dolgoztam mindig is. Volt egy kis irodám, mindenféle munkát elvállaltam: esküvők, sztárok, reklámok, portrék, épületek fotózását. Rengeteg kapcsolatot szereztem Venezuelában.

Akkor miért költöztél Magyarországra?
Mindegyik munka egy újabb kihívás. Eljön egy olyan szint, amikor az ember újat szeretne. Ez indította el bennem az ötletet, hogy eljöjjek Magyarországra. Venezuelában egy idő után meguntam, hogy, – bár sokan mondták, hogy „jaj de szépek a képeid” – nem kaptam soha egy erősebb kritikát. Elismerték a munkámat, kiállításaimat, megjelenéseimet. Nevem is ismert volt már ezekben a körökben. De ez olyan, mint bármilyen munka: beleszürkülsz. Nehezen fejlődsz, ha beleesel egy rutinba. Ezért gondoltam, hogy Budapestre jövök. Ez 2003 februárjában következett be. Biztatott, hogy ismertem a nyelvet és hogy, nem egy idegen ország számomra (gondoltam én).

{gallery}opitz{/gallery}

Magyarországra érkeztél. Hogyan kezdtél neki?
Az volt a nagy szerencsém, hogy a kezdetekben egy szociofotós megnézte munkáimat és azt mondta: „Tomi, ezek nagyon rosszak”. Ez egy kicsit megrázott. Hazamentem, megnéztem és tényleg nem voltak jók! Újra át kellett gondolnom a céljaimat, a látásvilágomat. Mi az, ami bennem van és tovább tudok adni belőle? Ekkor kezdtem belevinni az új fotóimba a tényleges világomat.

Ezek szerint, nem elég, ha valaki tehetséges? Nem mindig ösztönös ez a munka, hanem át kell gondolni a célokat?
Igen, önkritika mindig kell. Hogy ettől megerősödjön az üzenet, amit át akarsz adni. Azóta nagyon másképp látom a dolgokat, mélyebben.

De a legeslegelején, mivel kezdted itthon?
Lehet, hogy ez egy kicsit a latin stílusra jellemző, de úgy éreztem bármit el lehet érni. Megfogtam a portfóliómat és elkezdtem minden szerkesztőséghez bekopogni. Se telefon, se időpont, csak mentem. Pár hét után, egy babamagazintól felhívtak, hogy készítsem én a címlapfotót. Ez egy jó kezdet volt.

Érkezésedkor miben láttad a két ország közötti főbb különbségeket?
Nagyon tartottam a magyar társadalomtól. Nem ugyan az a magyar kolónia Venezuelában, mint maga az ország. Tartottam, attól, hogy a magyar egy zárt közösség, nem tudtam, hogy lesz ez jó nekem itthon, újoncként. De észrevettem, hogy ha látják, hogy az ember tisztességes és szorgalmas akkor sokkal nyitottabbak, mint a latinok. Heteken belül többen, egyszerre felhívtak, mert valaki mesélt rólam. Venezuelában más. Ott elsőre nagyon közvetlenek, de többet ígérnek, mint amit tudnak adni.

Hogyan születik egy kiállítás? Tyúk vagy tojás? Kitalálod a kiállítás irányvonalát és a szerint fotózol, vagy meglévő fotókból kreálsz egy koncepciót?
Változó. Vannak olyan témák melyeket kitalálok, mert egyszerűen tudom, hogy jó lenne belőle egy kiállítás. Ilyen volt például, a Szép lányok, csúnya fotók c. kiállításom. De voltak olyan kiállítások (pl. Venezueláról), melyeket egy meglévő anyagból raktam össze.

Nem nehéz tudatosan fotózni?
De, a dolgok maguktól jönnek. Ha egész nap, egy galambot akarsz lefotózni a lánchíd oroszlánjának a hátán, akkor az biztos nem fog összejönni. Inkább várni kell, hogy az impulzusok hozzák a témát. Ez történt a parti tájakkal is, melyek ezen a kiállításomon láthatóak. Bretagne-ban volt egy tengerparti táj, felhős volt az ég. Erre ráhangolódtam, és akár hova mentem, jöttek utánam a felhők. Még Venezuelába, Miamiba is ahol mindig napsütés van.

Mesélsz egy kicsit aktuális kiállításodról?
A Kempinszki szállodával még tavaly megbeszéltük, hogy fotóimmal én nyitom meg a 2011-es évadot. Ennek a kiállításnak neve „3 in 1”. Három különböző témát raktam össze, kihasználva, hogy nagy a tér. A Parti tájak eklektikusabbak, méreteik különbözőek, s mint említettem nem a tipikus, napsütötte tengert mutatja be. A másik, a Városképek. Itt sem tipikus városfotókat láthatunk, hanem épület, szobor részleteket. Kíváncsi voltam, ki-ki hogyan találja meg egész Berlint egy töredékből. A harmadik a Caring, melynél mindig volt egy növény, mely előbb keltette fel a figyelmemet, mint a mögötte lévő épület.

Közeli és távoli céljaid?
Közeli: tartani a tempót, csinálni, amit eddig. Minél több ember ismerje meg munkámat.
Távoli: továbbfejleszteni önmagam, több izgalmas projektben részt venni. Aktívan dolgozni, hogy minél több élményt hozzak az embereknek. Egyelőre Európában maradok. Magyarországon még sok lehetőség van (igaz, sok fotós is). De aki igényesen és szorgalmasan dolgozik, annak még mindig van itt helye.

Mit javasolnál annak, aki érdeklődik valamilyen művészet iránt, de tart tőle?
Ki kell próbálni, körül kell venni magad olyan emberekkel, akik a szakmában vannak, okosat tudnak mondani. A gyakorlatba kell vinni, amit tanácsolnak. Csinálni, csinálni, mert csak így tudsz gátakat átlépni. Édesanyám 45 évesen eldöntötte, hogy divattervező iskolát végez. Addig csak pálcikaembert tudott rajzolni, de utána ő maga is meglepődött milyen jól megy neki.

Mi fontosabb a szorgalom, vagy az egyediség?
Van, aki nagyon tehetséges, de hiába, ha nem csinálja rendesen. Van, aki nagyon szorgalmas, de hiányzik belőle az újítás képessége. Lehet, hogy minden nap felporszívózok, de mi van, ha egyszer fel is mosok utána?

Sok olyan ember van, mint például én is, akik szeretünk fotózni, de remekművek nem kerülnek ki kezeinkből. Mit tanácsolsz nekünk?
Ha elmész egy tanfolyamra, ott kapsz pár olyan irányvonalat, melyek biztosan segítenek. Csak fel kell világosítani az embereket. Ilyen egy gyerek is: nem tud magától olvasni, de ha megtanítod, akkor menni fog. Mindenkiben benne van a kreativitás, mindenkiben rejtőzik egy kis művészlélek, egy kis érzékenység.

Ha valaki kitanulta, akkor egy bögréről is tud érdekes képet csinálni?
Persze, ez azt fogja megmutatni, hogyan látja a világot egy fényképezőn és egy bögrén keresztül fotó formájában. A festészet ilyen értelemben „könnyebb”, mivel ott egy fehér vászon, melyre azt rakhatunk, amit csak akarunk. A fotógráfiában vannak adott faktorok, figyelni kell a komponálásra, mi ne legyen benne, mi lógjon bele, stb.

Mindenkinek más a lelkivilága. Amit én mondok egy képről az az én értelmezésem. Lehet, hogy te benned teljesen más. Azért sem akartam a kiállított képeimről sokat mesélni. Találják meg saját maguk az emberek, akik nézik a képeket, hogy mit üzen nekik a táj, az épületek, a felhők, a tengerpart, a növények.