Nehogy bárki azt higgye, hogy a magyar kocs­mák­ról fogok írni. A fenti cím egy angol kifejezésre utal…

Vannak az optimisták, akik a félig megtöltött poharat félig telinek látják, és vannak a pesszimisták, akik félig üresnek. A legtöbb külfölditől, aki megfordul kishazánkban azt lehet hallani, hogy mi, magyarok ritkán mosolygunk, és elég negatívan állunk a legtöbb dologhoz. Az, hogy tényleg így van-e, nem foglalkoztat annyira, mert nagy valószínűséggel igen.

{loadposition content_adsensecontent}

Példának vessük össze magunkat az angolokkal egy egyszerű dologban. Ha megkérdezel egy britet, hogy van, általában azt mondja „nagyon jól”. Ez náluk azt jelenti, semmi különös. Ha annyit mond, „OK”, akkor tutti, hogy valami gond van. Ha azt mondja „nem túl jól”, akkor valami elég kemény tragédia történt (kirúgták az állásából, közeli hozzátartozója halálos beteg, elvesztette a fél vagyonát). Gyakran hallani tőlük olyat is, hogy „kiválóan”, ami sokszor csak annyit jelent, hogy „semmi különös” megspékelve azzal, hogy valami kisebb öröm érte őket aznap. Ezzel szemben a tipikus magyar válasz a „Hogy vagy?” kérdésre az, hogy „Jól, …”, és ami ez után következik, az esetek nagy részében panasz.

Miért van ez? Ennyire rossz lenne a tényleges helyzet? Hiszen már az is nagy dolog, ahogy itt Európa közepén megvetettük a lábunkat egy teljesen izolált nyelvvel, félig ázsiai kultúrával. És mi újság az egyéb sikerekkel: sport, tudomány, művészetek? Az olimpiák éremlistáján a hetedik helyen vagyunk (1896-2004), előttünk csupa olyan ország, amely minimum 60 milliós. Ha létszámarányosan nézzük az eredményeket, akkor a táblán felettünk lévőknek 15-20 érempontjuk van, nekünk 90 (!).

A tudományok terén sincs szégyenkezni valónk. 15 olyan Nobel díjas van, aki magyar születésű. Az évente megrendezett nemzetközi matematikai diákolimpiákon 1959 és 2010 között átlagban hatodikak voltunk az éremlistán (2010-ben közel 100 ország indult). És a művészetek? Kiragadva egy ágat a sok közül belenéztem az angol kiadású „The Photobook” kiadványba, amely a világ legismertebb fotográfusait próbálja összeszedni (nyilván némileg szubjektíven) egészen a kezdetektől napjainkig. 14 magyar fotós van benne, ami nem kevés ahhoz képest, hogy a föld lakosságának 2 ezrelékét tesszük ki. Stb, stb, stb.

Részletesen végignézve a fenti eredményeket, sajnos valami mást is észre kell vennünk. A 15 Nobel díjas nagy része elhagyta országunkat valamilyen okból, így csak hármat ismer el magyarnak a bizottság. A matematikai diákolimpiák első 15 évében (1959-1974) mindig dobogósak voltunk, és minden harmadik alkalommal aranyérmesek, azóta romló a tendencia, így jön ki átlagban a hatodik hely. Olimpiai statisztikáink is jelentősen romlottak a rendszerváltás óta. Fotósaink, pedig főleg a XX. Század első felében tündököltek, amikor is a nemzetközi fotográfiai elit nagy nevei között ott volt 5 magyar: Kertész, Capa, Brassai, Moholy-Nagy, Munkácsi. Persze egyikük sem Magyarországon fejezte be pályafutását. Munkácsi Márton például pályája csúcsán a legjobban kereső amerikai fotósnak számított, és pazar villában lakott.

Lehet, hogy az egyik magyarázat a negatív hozzáállásunkra a negatív tendencia? Amit mindannyian megélünk napról napra? Egyre inkább a rossz statisztikák (betegségek, alkohol, öngyilkosság) élmezőnyében érünk el eredményeket. Ideje lenne, hogy valami megfordítsa ezt a folyamatot. Megbűnhődte már e nép…, hogy nyilainkkal rettegésben tartottuk Európát, hogy nem telepedtünk távolabb tatártól-töröktől, hogy a monarchiában megelégedtünk a hálátlan agrár-szereppel, hogy mindkét világháborúban a rossz oldalon álltunk.

Bűnbocsánat után tiszta lap, új lendület és újrakezdés.