Egy lehetetlen könyvesbolt eldugott polcán egy magánkiadású kincsre találtam a minap.

Nem hivatásos író írta, hanem egy pszichológus novellagyűjteménye. A jó irodalom egyik legfőbb tulajdonságával rendelkezik a szerző: hihetetlen életanyaga van. Rosszul fogalmaztam: halálanyaga.

Végső stádiumos rákos betegek és hozzátartozóik pszichológusa. És ráadásul ő nem fogalmaz rosszul.

Régi közhely, hogy a pszichológusok nyolcvan százaléka azért lesz pszichológus, mert saját magát akarja kezelni egész életében. Szy Katalin a húsz százalékba tartozik. De ennek a húsz százaléknak is van saját élete, saját problémákkal.

{loadposition content_adsensecontent}

És néha ugyanaz a probléma néz szembe vele a klinikán. Micsoda professzionalizmus kell ahhoz, hogy az orvos ilyenkor megőrizze a kívülállását. Talán akkora, mint feladni a kívülállást, ha egy haldokló közelséget vár, melegséget, megértést, szeretetet.

Vagy ha egy hozzátartozó kéjesen kiélvezi szerettének minden hanyatló pillanatát.

A klinikai pszichológus a klinikán a saját lelkével nem foglalkozhat, pedig úgy repülnek rá az elmesélt tragédiák, mint a nyakig földbe ásott házasságtörőre a kövek. Védtelen, szándékosan kiszolgáltatott, mindent felfog és befogad.

Az olvasó szerencséje, hogy Szy Katalin a saját lelkét novelláival tisztítja és kötözi be. Hiába a több életre szóló tapasztalat ami egy olvasó embernek a legdrágább kincs mégsem irigylem tőle a munkáját. Nem lenne hozzá erőm. Irigylem viszont az elegáns stílusát, érzékenységét az árnyalatokra, és képességét azok hiteles megfestésére.

Majdnem mindegyik novellája üt. Néhány nagyot. Felmerülhet az olvasóban, hogy akar-e egyáltalán ilyen tragédiákkal szembesülni? Van elég a vállán, minek még pakolni rá?

Hát az a nagyszerű még ebben a kis kötetben, hogy megmutatja, hogyan lehet elfogadni és elengedni. De figyelem, akkor is csak úgy szabad olvasni, ha egy-egy novella után van az olvasónak két perce magában, amíg visszarendezi a gondolatait és az arcvonásait a hétköznapokra.