Utazás és képzőművészet szorosan összefonódó, oda-vissza ható kapcsolatáról nehéz úgy cikket írni, hogy az ne egy útikönyv hátlapján olvasható rövid ajánlóként hasson.

Mégis valami ilyesmivel kell kezdenem, hiszen ha kinyitunk egy bármilyen útikönyvet, történelmi helyszínek, szakrális központok és gasztronómiai érdekességek mellett a művészet helyei – múzeumok, galériák, művészeti fesztiválok, híres festők volt lakóházai, műtermei – is „must see” állomásokként szerepelnek egy-egy város, ország ismertetésekor.

{loadposition content_adsensecontent}

A 17-19. században Grand Tour-nak hívták a felső középosztálybeli (főként angol) utazók Európa körútját, az imént felsoroltakhoz egészen hasonlatos érdeklődési körrel. Szemben a spanyolországi El Camino de Santiago zarándokút szellemi és testi próbatételének szépségével, itt egész egyszerűen kultúrafogyasztásról volt és – a hagyomány továbbélésében – van szó a mai napig.

Romantikus utazók még fél évekre költöztek egy új városba, hogy annak minden aspektusát saját bőrükön tapasztalva értsék meg, a 19. század végén 20. század elején pedig művészek százai mentek tanulni és szerencsét próbálni Bécsbe, Münchenbe, valamint természetesen Párizsba. Élő és eleven központ volt a Bateau-Lavoir környéke a Montmarte-on, vagy az északnyugat francia Pont-Aven kisvárosa, ahol a művészek egymástól, a közösségből tanulták meg a mesterséget és az életet is. Az utazás az alkotások témájává vált, motívumgyűjtés – például Vajda Lajos és Korniss Dezső szentendrei motívumai –, tanulmányút, vagy adott esetben egy vidéki kisváros megnyugtató levegője.

Az idő előrehaladtával aztán nem csak annyi változott, hogy a nagybetűs MŰVÉSZET legújabb irányait meghatározó központ Európából Amerikába, New Yorkba került át, hanem utazási szokásaink, feltételeink is sokban átalakultak. Gondolok itt a kötelező fotókra a Trevi-kút, a Louvre üvegpiramisai, a David szobor vagy a Mona Lisa előtt, továbbá az Eiffel-tornyot, a Big Bent, a Sacré-Cœurt és híres festmények millióit reprodukáló képeslapokra.

A museum shop-ok polcai könyvek, újságok és közepesen haszontalan ajándéktárgyak tömege alatt roskadozik, a museum café-k kínálatában pedig a legváltozatosabb olasz kávék és francia croissantok szerepelnek, míg a múzeum baráti körének VIP tagjai borkóstolón és divatbemutatón vehetnek részt a szoborcsarnokokban. A művészet – korábban szentként tisztelt – helyei mára ugyan úgy a szórakozató ipar állomásai is, mint a cirkusz vagy a mozi, ezt pedig nincs jogunk megvetni, hiszen soha nem látott méreteket ölt a látogatóáradat, akik tárlatvezetéseken és audio guide-ok segítségével – ha rövidtávra is – de tanulnak valamint a művészetről.

Személyes tapasztalatom azonban, hogy nem csak így lehet ma utazni és művészettel találkozni, alkotásokkal és alkotói közegekkel testközeli kapcsolatba kerülni. Számtalanszor szörföltem már idegenek kanapéján Európa különböző városaiban, mely utazások során volt szerencsém holland művészettörténésznél és dán művészek kis kommunájában is megszállni, akik megmutatták egy város, egy nemzet gondolkodásának sajátosságait azzal a szemmel, ahogy azt csak egy helybéli láthatja.

Hasonló véletlen útján keveredtem egyszer egy berlini művész negyedbe, éjjel-nappal nyitva tartó galériák nyüzsgő sokasága közé, míg egy másik alkalommal Brüsszelben találtam magam egy szombat délelőtti vernissage-on egy több szintes galériában. A kedvenc esetem mégis az, amikor a svédországi Malmöben egy utcán sétáló norvég fiatalnak mutattam meg, merre van a helyi Képzőművészeti Akadémia, ahol a sötét ablakok nem azt jelezték, hogy az épület már zárva van, hanem egy elsötétített teremben zajló megnyitóra hívogattak, bizonyos időközönként felvillanó fényekkel, sötétben beszélgető norvég, svéd, dán, amerikai és magyar idegennel.

Ilyesfajta kalandokat kívánok mindenkinek, aki a nagy sétálóutcákról néha lekanyarodik a szűk sikátorokba, aki minden nagyvárosban megkeresi a Képzőművészeti Akadémiát és szóba elegyedik az ottani hallgatókkal, aki véletlenszerűen betéved az útjába eső antikváriumokba és kopott ajtajú galériákba, kérdéseket tesz fel és képes beleszeretni egy szokatlan formájú műtárgyba. Az ilyesmihez ugyanis nem kell útikönyv, csak egy nagy hátizsák és némi hidegélelem, néhány internetről összegyűjtött kiinduló cím és ha szerencsénk van, az egyik helyen megismert idegenről könnyen kiderülhet, hogy úgy ismeri a környéket, ahogy csak egy helybéli ismerheti.


www.couchsurfing.org